Stílusok az utcán 1.rész Örök visszatérő téma, hogy a különböző harcművészetek, küzdősportok, önvédelmi rendszerek, konkrétan egy-egy irányzat, hogyan teljesítene az utcán. És persze, hogy az sstyle mennyiben más mint ezek. Ki mennyire tudna helytállni egy valós szituációban, és miért? Néhány fogalom... Mielőtt rátérünk a hogyanokra és miértekre, célszerű tisztázni néhány fogalmat, szigorúan a cikk szemszögéből.
A harcművészetek (HM) elsődleges célja a rendszer mozgásainak minél pontosabb, szebb, jobb elsajátítása, egészség, vagy akár belső értékek, tartalmak keresése. Az eredményesség, hatékonyság másodlagos.
A küzdősportolókat (KS) fizikum, teljesítmény és eredményesség vezérli, és valamilyen szintű sportszerűség jellemzi. Mivel ezek összemérése versenykörülmények közt történik, a technikai hatékonyság magas szinten van.
Az önvédelmi rendszereket(ÖR) én amolyan csomagokként értelmezem. Mindenféle megoldásokat kínálnak kimondottan az utcai (szabad) szituációk eseteire. Az előző két kategóriától abban különböznek, hogy lényegi alapozás nincs bennük: önvédelmisektől ne várjuk hogy jól tudjanak ütni, rúgni, erőt kifejteni stb. Ezeket általában párhuzamos edzéseken, HM-en és KS-en sajátítják el, már ha van bennük igény rá.
Az sstyle valahol a 3 között helyezkedik el. Nagy a hangsúly az alaptechnikák precíz, erős, gyors végrehajtásán, és egy általános ügyesség kialakításán: az utcai szituációkban ez döntő. Az alapozás küzdősport jellegű: a küzdelemet meg kell szokni. A technikai csomag, trükkök, megoldások, a tényleges ÖR csak ezután következik.
A fent elmondottak közt átfedések és kivételek mindig vannak, de nagyjából valami ilyesmi a helyzet. A harcnak sok fajtája van, mióta ember az ember, egyéni viadalok, harcok, háborúk vannak köztünk. Az erőszak és agresszió velünk élő jelenség. Az a része, amit mi itt utcai harcnak nevezünk, körülbelül úgy fogalmazható meg: hosszabb szúró és vágó, valamint lőfegyverek nélküli szabad küzdelem két vagy több szereplő, illetve kisebb csoportok közt. Természetesen ez a magyar viszonyokra vonatkozik, minden országnak és népnek megvannak a fogalmai róla. Mik az esélyek? Két esetet kell megkülönböztetni: amikor riválisok csapnak össze, és amikor agresszor(ok) találnak be valakit. Mi elsősorban az utóbbi esettel foglalkozunk.
Az átlagember ebben a közegben nagyon rossz helyzetből indul, több szempontból. Edzettségi-fizikai jellemzői nem megfelelőek, lelki berendezkedése elutasítja az erőszakot, szellemileg nem képes vagy nem elég gyors megfelelő döntéseket hozni. Ám ha mégis, akkor a civilizált jogrendszer nem áll ki mellette: mindenféle életidegen arányosságokra hivatkozik, az erkölcsi szempontokat (ami pedig a civilizáció egyik oszlopa) nem veszi figyelembe, különösen nem az idevágó részt. Ami nagyjából így hangzana: aki megtámad minket, az kapja meg amit megérdemel. Akár ott helyben, tőlünk, alaposan. Sőt, igen alaposan. Hiszen mint láttuk, az írott törvényeket és civilizált szokásokat nem tartja tiszteletben, akkor majd ebből már csak tanul?! Az embernek ilyen a tanulási és viselkedési mechanizmusa, évezredek, milliók alakították ilyenné. Kriminalisztikai esetek tömege tanúsítja, hogy az alacsonyabb intelligenciájú agresszor (márpedig agresszorban ritka a Nobel-díjas) a bűn és büntetés közti összefüggést nem igazán éli meg, kivéve, ha az egyik gyorsan követi a másikat. Érteni nem fogja (azt azért ne várjuk), de ha többször megismétlődik, az jelentősen visszavesz ilyen irányú szokásaiból. Ne szépítsük, mondjuk ki egyszerűen: akár az állatok.
Az önvédelemre vonatkozó törvények az utóbbi időben némileg javultak, de a bírói gyakorlat még nem követi. A civilizált erkölcs a jogkövető magatartást sulykolja, ami az állatokra nincs hatással, a civilizált emberben viszont olyan viselkedési gátakat okoz, amelyek utcai szituációban azonnal pszichikailag vesztes pozícióba helyezik.
Mi az a vesztes pozíció? Az agresszor számára az erőszak természetes dolog. A civilizált ember viszont abban a boldog tudattalanságban él, hogy itt törvények és jogok vannak, ő ezt betartja, vele sem történhet olyasmi. Ha mégis, akkor megdermed. Védje meg magát? Hiszen amit e közben el kellene követnie az erőszak, agresszió, elítélendő és büntetendő, civilizált emberhez méltatlan viselkedés. A sérülésektől, szégyentől és az ún. igazság(?)ügyi szervek meghurcolásától tartva, a többi ember rosszalló pillantásait elviselni képtelenül, hogyan bonyolódjon erőszakba? Az áldozat tehát inkább lefagy, az agresszor pedig kedvére tehet vele, amit akar. Mire rájön, hogy esetleg az élete is veszélyben forog, már késő.
A vesztes pozíciót tehát vagy elkerülni, vagy elhárítani kell.
Az elkerülés az ÖR sajátsága, elméleti képzés, hogyan, miről ismerjük fel mihamarabb az agresszorokat és a szituációkat, illetve hogyan előzzük meg őket. Ez a roppant hasznos és fontos szegmens a többi rendszernek nem tananyaga, az oktatók legfeljebb saját, korlátozott tapasztalataikat tudják átadni.
A vesztes pozíció elhárítása az a hozzáállás, amitől az agresszor nem lát minket áldozatnak és elkerül. Egy kisportolt, vagy akár csak magabiztos, határozott viselkedésű egyént jóval kevésbé látnak célpontnak, vagyis bármelyik fenti kategória már nyújt némi védelmet. De azért sose feledjük, állatokról van szó, ugyanazokkal a viselkedésmintákkal: egyedül ugyan mindig a gyengébbet találják meg, de csoportosan az erősebbet is.
A már szóbeliségig eljutott konfliktusnál akkor állhat elő vesztes pozíció, ha a védő félben nincs tényleges határozottság és egy adag egészséges agresszió. Márpedig ezek csak akkor meggyőzőek, ha van mi táplálja. Ez jó esetben egy valódi harctudás. A HM-ek képviselői itt már bajban lehetnek, az ÖR-esbe azt sujkolják, hogy idáig már nem jó eljutni, úgyhogy kissé bizonytalan lehet. A KS-eknek viszont az ilyen szembenállás megszokott, inkább arra kell ügyelni, nehogy túlságosan elbízzák magukat.

Elérkeztünk a lényegi kérdéshez. Tételezzük fel, hogy a fentiekkel nem sikerült megoldani a dolgot, és kezdődik az utcai harc.

Tovább a 2. részre