A sípcsontról 1.rész Hogy mire jó a sípcsont? Rúgni kell vele. Mégpedig nagyot. Na de hogy is van ez? Miért nem fáj? Miért nem törik el? Hiszen mikor összerúgnak, nézni is rossz... Egy kis történet A sípcsont használata a harci művészetekben a dél-ázsiai népek találmánya. Máshol is feltűnik, még a középkori európai harci rendszerekről fennmaradt dokumentumokban is említés esik róla, de olyan kidolgozottságot, mint Burma, Sziám, Khmer birodalom stb területén, sehol máshol nem ért el. Újkori elterjedése a méltán népszerű muaythai-nak, ismertebb nevén a thaiboxnak köszönhető. Sokan egy-az-egyben átvették (pl. az MMA rendszerekben a felkészülést muaythai edzők segítik), mások a thaibox népszerűségét látva - vastag porréteget lepucolva bizonyos formákról - vették újból elő, megint mások úgy állítják be mintha mindig is a rendszer része lett volna, amin az idősebb korosztály jó emlékezetű tagjai jókat mosolyognak. A szakember számára szintén jól felismerhető mindegyik eset. Egy régi, letisztult rendszert ugyanis a mozgás és egyensúly kombinációja egyedi mozgásjegyekkel lát el, jól felismerhetővé tesz. Nagyon jól megkülönböztethető egy thaiboxos, karatés, taekwon-dos stb. vagy akár ökölvívó mozgás, ahogy a sokféle kung-fu mozgásnak is megvannak a maguk jegyei. Az ilyen rendszerekbe importálva a dél-ázsiai sípcsont használatot, meglehetősen felemás mozgásokat és megoldásokat kapunk, ami hatékonyságban is elmarad a muaythai (ugyancsak több irányzatból álló) rendszeréhez képest. Az sstyleban akkor hogy van ez? Az sstyle ebben (is) kilóg a sorból. A sípcsont használata ide is a thaiboxból került be, de nem átvétel, hanem hallomás útján. A 90-es évek elején szóbeszédek, városi legendák és egyes folyóiratokban látott fényképek alapján kezdtük sejteni, hogy a combrúgás, és vele a sípcsont micsoda fegyver. Thaibox nem volt számunkra elérhető közelségben, ezért megindult a saját fejlesztés, és egy eltérő változat alakult ki. Mi a különbség? A thai alapú rendszer rúgásnál a sípcsont alsó harmadát részesíti előnyben, a másolt, átvett, “újra feltalált” stb rendszerek ebből adódóan szintén. Az sstyle a sípcsont közepső harmadára helyezi a hangsúlyt, más mozgásrendszert és küzdelmi megközelítést alkalmazva. Ennek magyarázata az sstyle azon alaptétele, hogy az ellenfél fizikális előnyben van velünk szemben (nagyobb, súlyosabb, magasabb stb), ezért jobban bírja a találatokat. A sípcsont közepét használva, elhanyagolható távolságvesztés árán, egy nagyobb rombolóerejű mozgást kapunk, mivel a medence-comb-lábszár rendszer felépítése miatt így nagyobb mértékben vihető át a testtömeg adta impulzus. Az utcai-önvédelmi szituációk rövidsége szintén a nagyobb rombolóerejű technikát igényli. Előkészítése is más mozgást igényel mint a thai változaté, ún. eldobott változata pedig nem is lehetséges (az a sípcsont alsó harmadával vagy lábfejjel találna, teljesen megbontva az erőátvitelt), azaz az sstyle harcos kevesebbet, és jobban előkészítve rúg, mint a thaiboxoló. Másra is használjuk? Edzett sípcsonttal az ellenfél rúgását hárítani is lehet, jellemzően a sípcsont felső harmadával és a térd közeli sípcsont fejjel. Küzdősportben ez általános, hiszen edzett, a mérkőzésekre jól felkészült versenyzőkről van szó. Sstyleban ez nem annyira hangsúlyos, mivel a felületi edzettség -mint minden más- az edzésintenzitás elmúltával jelentősen csökken. Mármost önvédelmi hatékonyságot arra alapozni hogy egy esetlegesen bekövetkező esemény miatt, valaki évtizedekig rendszeresen edzi a sípcsontját, a nagy alkalomra fenntartva végig az edzettséget, háááát... Ezért nálunk kicsit másként megy a lábbal védés, de a sípcsont alap-középfokú edzettsége itt sem kerülhető meg. Még valami? Az sstyle egyik legnagyobb erejű rúgó technikája, a betoló köríves szintén sípcsonttal, a felső harmaddal történik.
A laikusok közt kevéssé ismert, hogy a térdrúgás (legalábbis a magára valamit is adó irányzatoknál) szintén sípcsonttal történik, pontosabban a sípcsont fejjel, közvetlenül a térdkalács alatti vagy melletti résszel. A térdkalácsot hagyjuk meg arra hogy a térdízületet védje, a térd körüli mindenféle izomzat pedig nem ideális rúgófelület, marad tehát a sípcsont feje, a rúgás neve ettől még marad térdrúgás. A sípcsont edzettsége már csak azért is fontos, mert az edzettség ha később vissza is fejlődik, nem múlik el nyomtalanul, és a fájdalomküszöb is magasabban marad. (Erről a focisták is tudnak mesélni.) A pszichikai oldalát nézve sem mindegy, hogy edzettünk rá vagy sem, mert egy konfliktusban nem ér majd meglepetésként, akár kapunk rá, akár mi rúgunk vele. Fájlalni fogjuk majd persze, de addigra az ellenfél már -reméljük- rég földbe lesz döngölve... Hogyan bírja ki a sípcsont a terhelést? Az iskolában biológiából megtanultuk, hogy a csontok csak hosszirányban tűrik a nagy megterhelést, keresztben nem. Nos, valóban helyesebb lenne lábszáras rúgásnak nevezni a technikát, a sípcsont stabilitását ugyanis együttesen biztosítja a csont és a mellette és mögötte lefutó izmok, a vádli, a lábfej feszítő- és hajlító izmai. Ebből adódóan, lazán tartott, ne adj Isten “fityegő” lábfejjel erősen törésveszélyes rúgni, illetve a spiccbe feszített lábfej sem nyújt kellő biztonságot, úgyhogy jóérzésű szakember számára az “átvett” irányzatok meccseit nézni nem szorongásmentes.
Az időnként előforduló lábszár (az anatómiában nem létezik a népies alsó lábszár, csak a lábszár kifejezés) törések jellemzően mindig az izmok fáradtság, nemtörődömség stb okozta nem megfelelő felfeszítéséből adódnak. Több olyan esetről van tudomásom, amikor az edzésen elkövetett szabályszerű sípcsontmunka után, edzés utáni hülyéskedés, összerúgás okozott sípcsonttörést, szintén a fenti okokra visszavezethetően.
Edzésen természetesen minden irányzat lábszárvédőt alkalmaz a felesleges sérülések elkerülésére. Még a legkeményebbnek tartott muaythai is, úgyhogy nyugodtan nevezhetjük felelőtlenségnek (tudatlanságnak?) a védőeszközök mellőzését.

Tovább a 2. részre